Közeleg augusztus 20-a, ami egy dolgot jelent: A nagyszüleink háza elé költözik a falu egyetlen ringlispis forgataga: Az ünnepi Búcsú, amit a bátyám születésnapja tiszteletére rendeznek.
Nem viccelek! Legalábbis körülbelül 10 éves koromig tényleg azon gondolkodtam, mit tehetett ilyen fiatalon (amiről én nem is tudok), hogy egy egész falu őt ünnepli, érte forognak és zenélnek a különféle körhinták. (Később világossá vált, hogy csak elég volt 19-én születnie.)
Már hetek óta izgatottan figyeljük a tónak nevezett háromszög alakú tér oldalain kihúzott hely foglaló madzagokat, melyekkel az odaérkező árusok jelezték helyigényeiket. "Itt bizony lesz árus, lesz búcsú!" Kiáltjuk a harmadik megtalált szakasz után. "A terv a szokásos" - fordul felém felnőttes komolysággal a fent említett egyetlen nagy testvérem - tedd el az ébresztőórád, a pizsamád és szólj a mamának és papának: Ma náluk alszunk! Persze a mamának és papának nem kellett szólni, mindenki tudta már a feladatát. Az utcai szobában már nyitva volt a rugós ágy, a hűtőben párizsi, a pulton friss zsemle. A mama tudta. Mama mindig mindent tudott és azóta is mindig mindent tud.
“Ma korán fekszünk, holnap kelnünk kell!” Köszöntünk el tőlük az esti közös tévézés elején, de persze nem tudtunk aludni a bennünk dúló izgalomtól. Fontos feladat várt ránk másnap: A lehető legtöbb időt megélni a búcsú napjából.
A nap épp hogy csak beszűrődött a lazára engedett régi redőny apró résein, a vekker már jelzett: Ideje erőnkön felül teljesíteni a tervet: Kiélvezni a nap minden percét. Pizsamában rohantunk papa elé, hiszen az ő feladata volt, hogy a búcsú reggel elinduljon. “Papa, van búcsú? Van bizony, szóltam nekik, hogy ne muzsikáljanak még a kisunokáim alszanak!“ Mondta mély, jóízű kacajok kiséretében. Persze több sem kellett, azzal a lendülettel szaladtunk az utcára, pizsamában.
Kitárva a nyikorgó vas utcaajtót, a reggeli nap fénye egy pillanatra elvakított, de csak annyira, hogy azt képzeljem: A menyországban vagyok. Ez mind tényleg miatta történik, és én vagyok a jobbján. Ez mind a miénk.
Közben megérkezett a család apraja-nagyja, mindenki tudta már a forgatókönyvet, de egy dologra ők sem számítottak: Tényleg pizsamában voltunk a búcsúban és amire végképp senki nem volt felkészülve: Onnantól a család összes unokája végig járta a kikövezett, pizsamás utat.
Azóta eltelt bő 15-20 év, már tudom, hogy nem a bátyám miatt ünnepel a falu, már nem alszunk a mamáéknál, nem szaladunk pizsamában a térre, de ez a történet mindig a miénk lesz és a telefon tegnap is megcsörrent, ahogy minden év 19-én megcsörren a túl oldalon a papával: "Jöttök haza, kislányom? Hát hogy lesz így búcsú? Ki fog pizsamában kiszaladni?"
És miért ezt a képet választottam a történet mellé? Mert soha nem készült rólunk pizsamás, búcsús fotó. Pedig milyen jó lenne... ❤️
Comments