Néha az életet úgy képzelem, mint egy kártyajátékot: Minden körben csukott szemmel húzunk egy lapot, ami első ránézésre lehet a legszerencsésebb vagy a legszerencsétlenebb, de azt, hogy valójában mit is jelent számunkra csak akkor válik világossá, ha az adott kör lezárul és kerek egészében látjuk a történteket.
A következő kis történet pontosan erről az elméletemről tesz tanúbizonyságot, talán ezért is áll oly közel a szívem legkisebb szegletéhez. Hogyan lettem egy napra a világ leggazdagabb embere egy durrdefekt miatt?
Vasárnap volt. Nem is akármilyen: Szabad vasárnap, amikor nem munka miatt utaztunk haza, hanem azért, hogy minőségi időt töltsünk a családommal és megünnepeljük a születésnapokat. Ennek szellemében utunk elején, az M6-os autópályára alig felkanyarodva váratlan fordulat ért bennünket, ami nemcsak az adott napot írta teljességgel felül, hanem mondhatni egy életre nyomott hagyott: Durrdefektet kaptunk. Ez a defekt nem a szalagkorlát irányába sodort bennünket, hanem egy olyan élménylavinába, amiért őszintén hálás lehetek.
Soha nem volt még részem defektben, pedig mondhatni a fél életem autóban ülve töltöm. Az első értetlen összenézést követve realizáltuk a történteket, majd egyből hangos nevetésbe törtünk ki, mondván ilyen is csak velünk történhet. De mihez is kezdjünk? Mit kell ilyenkor csinálni?
Egy rögtönzött telefonos segítség után hátra szaladtunk a kerékcseréhez szükséges alkatrészekért – amiket előtte nem is tudtam, hogy az autóban lapulnak – majd mire neki álltunk volna menteni a menthetőt, egy pezsgő színű kombi állt meg előttünk. Egy apuka volt, aki épp a családjához igyekezett haza a vasárnapi ebédre, mégis vette a fáradtságot és a végletekig támogatva bennünket segített a pótkerék átszerelésében, közben pedig meghökkentőbbnél meghökkentőbb történeteket mesélt a saját hasonló élményeiről.
Két mondata azóta is rendszerint visszacseng a fülemben, mint a helyzet adta, fentről jövő tanulság. Az egyik az, hogy
Ha tudod, hogy elfogsz esni, leülsz előtte.
Milyen igaz, ugye? Ha tudjuk, hogy valami váratlan ér majd bennünket, felkészülünk rá, hogy ne érjen váratlanul. A másik pedig, amikor megkérdeztem, hogy hogyan tudnám meghálálni a segítségét, csak annyit mondott:
Ma én segítek rajtad, holnap te segítesz rajtam. Higgyétek el, az élet visszaadja. Ahogy most én álltam meg segíteni nektek, úgy valaki rajtam is segíteni fog, ha szükségem lesz rá, és ez így van rendjén. Vigyázzatok magatokra.
Hüledezve ültünk be a pótkerekes autóba, majd indultunk utunkra a korábban ismeretlen úttalan utakon, párszáz fős falvakon át, a maximális 60 kilóméter/órás sebességgel, vészvillogva, nyugalomban.
Öröm az ürömben vagy talán a nem létező véletlenek, esetleg a csillagok együtt állása, nevezzük bárminek – pont azon a héten érkezett meg az új nyári gumi szett a kis szuzira, így ésszerű döntésnek tűnt a pótkereket arra cserélni, hogy vissza tudjunk utazni Budapestre. Vasárnap lévén egyetlen egy autószerelő ismerősöm sem dolgozott, mígnem eszembe jutott egy jó barátom, akinek mindenre van egy kapcsolata. Pár perces helyzet vázlat után jött is tőle egy sms egy telefonszámmal és a mellékelt üzenettel: „Csak mond a nevem, megcsinálja.”
Minden reményt elvesztve, a sokadik elutasító telefonváltás után még egy esélyt adtam a dolognak, udvariasan, az utasításoknak megfelelően eleget téve felvázoltam a helyzetet, majd annyit mondott a morcos, szűkszavú férfihang a túloldalról:
„Figyelj, rohadt sok a meló, nem tudom mikor, de megcsinálom. Ha hívlak jössz, oké?”
Mit volt mit veszteni, így történt. Vártunk és csak vártunk, majd valóban jött a telefon: „Gyere.” Mondtam rendben, de hova? "Első kocsma balra, szemben vele, kapu nyitva.” Rendben, bírom az ilyen kalandokat, kifejezetten tetszett a feladvány: megtalálni az egyetlen embert, aki ki tudja cserélni a gumikat.
Lám, megtaláltuk az utasítások alapján, be is hajtottunk az udvarba, majd 4 ember előtt találtuk magunkat. Ebből a négy emberből kettő már szép kort megélt, idős bácsi, egy középkorú anyuka és egy tolószékben ülő férfi volt. Bevallom, kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam, hogy az Úr napján, ebéd után, a felsorolt emberek közül valaki az én problémámmal fog foglalkozni, ahelyett, hogy megpihenne, ahogy azt tenni illik ilyenkor. Két ember távozott, kettő maradt. Erika és Zsolt.
Sűrű bocsánatkérésem elhessegetve láttak neki a munkának, minket is belevonva. Tipikusan azok az emberek, akik anélkül vívják ki a tiszteletet, hogy tudatosan tennének érte. Ők ilyenek. Őszinték. Humorosak, odaadóak, dolgosak és a legfontosabb: Emberiek. Erika elképesztő amazonként vágta le a tárcsára égett szakadt gumidarabokat, míg Zsolt az autószerelés rejtelmeibe vezetett bennünket. Ilyen előtte még nem láttam és nem is gondoltam, hogy fogok. Már ez önmagában életünk eddigi legjobb története, azonban volt ott több is, mint két segítőkész ember. A semmiből beviharzott egy szőkés, göndörhajú, csillagszemű kislány, Fanni, kezében egy tyúkkal, Franciskával.
Fanni egy igazi kis gyakorlatias, okos 10 éves, aki bárkit pillanatok alatt helyben hagy az intelligenciájával. Tipikusan az a csaj, akibe lemerném fogadni, hogy a falu összes kisfiúja szerelmes a vagánysága, határozottsága miatt. Az pedig számomra korábban elképzelhetetlen volt, amit általa láthattam: Egy kislány és egy házi tyúk feltétel nélküli barátságát.
Fanni úgy fogta ölében Franciskát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és látszott, hogy a tyúk számára is hasonlóan komfortos az érzés. Sőt, önszántából bújt, dörgölőzött Fannihoz. Nem hittem a szememnek, ez valóban létezik. Egy egyszerűnek ítélt haszonállat, aki ugyan a mi kertünkben is elő-elő fordult (főleg a nagymamáéban) képes a kapcsolódásra, a szeretetre és annak kifejezésére egy emberi lény iránt. Csak álltam és néztem, ismételgetve önmagam: Ezt nem hiszem el, ez csodálatos. Ott akkor persze, hogy nem volt nálam a fényképezőm, de megígértem magamnak, hogy vissza fogok jönni, nem hagyom veszni ezt a csodát, Fanni és Franciska barátságát.
Gazdagnak éreztem magam. De miféle gazdagság ez? Lelki gazdagság. A tudat, hogy ha elesel, lesz, aki felsegít. A tudat, hogy egy szerencsétlennek mondható helyzetbe kerülsz, végül addig kanyarog az utad, még a legszerencsésebbnek mondhatod magad. A tudat, hogy létezik még emberség. A tudat, hogy léteznek ilyen kislányok, akik ennyit tudnak ösztönileg tanítani azáltal, hogy "csak" szeretnek. Hihetetlen, ugye? Létezik a kártyajáték elv? Létezik. Nem tudtam, hogy a defekt Fannihoz vezet, de visszatekintve bármikor újra végig játszanám ezt a kört minden negatívumával együtt. Mert az élet ilyen, nem várt fordulatok tömkelege. És ez így a szép.
Ez a nap után ezerwattos mosollyal az arcunkon, boldogan, hálával csúrdultig töltve, békésen haladtunk vissza a lemenő nap fényében fürdőzve a nagy Budapestre és csak ennyit tudtunk ismételgetni: Ez jó volt. Nagyon jó.
Comments